Van-e értelme beszólni?

Nem kocsmai, nem diszkós és nem is közlekedési kontextusban szeretném vizsgálni a kérdést, de talán ez nem túl meglepő. Nagyjából két hónapja kísérletezek egy új tartalomformátummal, az egybekezdéses szösszenetekkel a LinkedIn-en, válaszul arra, hogy a blogbejegyzések terjesztését nagyon megnehezítették a közösségi média algoritmusok változásai. Nagyon jól működnek ezek a rövid kis írások, többszörös eléréseket produkálnak a megosztott cikkekhez képest: a legjobban eltaláltak több ezer vagy akár több tízezer potenciális olvasóhoz is eljutnak. Van azonban ára is a dolognak: az egyik, hogy a terjedelmi korlátok miatt nem lehet olyan kiegyensúlyozottan körbejárni egy kérdést, mint a blogpostokban, ezáltal karcos tutimegmondás-jellegűre tudnak sikerülni, a másik, hogy a szélesebb elérés miatt olyan típusú, számomra kevesebb értéket képviselő hozzászólások is megjelennek, amilyenektől nem nagyon kellett tartani az egy-egy témát mélyebben körüljáró cikkeknél.

beszolas

A napokban megszólított egy nagy tapasztalatú, régi kolléga, aki féltő aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a blogomon és az e-könyveimben megszokott stílust és tartalmi minőséget rossz irányba viszik ezek a beszólós, alkalmasint sértettség vagy frusztráltság érzését közvetítő üzenetek (akkor is, ha egyébként nincs ilyen mögötte). Teljesen osztottam azt a meglátását, miszerint fölösleges is beszólni, mert akiknek igazán vennie kéne az adást, azok nemigen fogják érzékelni, hogy őket szólította meg az írás. Nekem egyébként van is egy olyan saját szabályom, hogy személyesen csak két esetben adok visszajelzést vagy szembesítek valakit a megfigyelésemmel: (1) ha nagyon fontos nekem az illető, vagy (2) ha munkamegbízást kaptam arra, hogy segítsek neki fejlődni. Amúgy inkább csendben maradok.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, midőn január 11-én, 6 fokban elindítottam a biciklis szezont, azon töprengve, hogy a szabályaim ellenére miért szóltam be az utóbbi időben írásban néhány viselkedéssel kapcsolatban, amit gyakran látok. Olyanokra gondolok például, hogy egyesek/sokan magabiztosan véleményt alkotnak tudás/tapasztalat/elmélyültség nélkül, hasznos (leíró) helyett haszontalan (minősítő) visszajelzést adnak, másokra nincsenek tekintettel, stb.

Arra jutottam, hogy nyilván van egy bizonyos hányada az embereknek, akik számára az általam is propagált követendő/kerülendő viselkedés evidens, természetes. Léteznek olyanok, akiket végképp nem érdekel, hogy én mit okoskodok, eszük ágában sincs változni, tanulni, fejlődni. Van azonban egy vastag, középső sáv, az emberek többsége, akik nem mindegy, miben kapnak megerősítést. Az a norma, hogy kibaszom az autó ablakán a csikket, mert mindenki más is így cselekszik, vagy az, hogy elnyomom a hamutartóban, amit rendszeresen a kukába ürítek? Leoltom a lámpát, ha már nem tartózkodom a helyiségben, vagy úgy hagyom, hisz senki se veszi rá a fáradságot, hogy kapcsolgassa. Tudok abban hinni, hogy ha a többség olyan történeteket hall újra és újra, ami aláhúzza az értékeket, és felhívja a figyelmet a közösségromboló, természetkárosító vagy másokat bántó viselkedésekre, talán a széles körben elfogadott normák is inkább pozitív irányba mozdulnak. Nem mindegy, hogy azt szajkózzák egy szervezetben, hogy “vagy megszoksz, vagy megszöksz”, ahogy ezerszer is hallottam annak idején az iskolában, vagy azt, hogy “szeretnénk pontosabban megérteni, hogy miben vagy jó, és milyen munkát végzel szívesen”. Nem mindegy, hogy bár sokszor reménytelennek tűnik, kitartóan igyekszünk-e a gyereket a kulturált étkezés/viselkedés mikéntjére emlékeztetni, vagy legyintünk rá, mert már annyiszor elmondtuk, és még mindig nem megy tökéletesen.

Úgyhogy ennek szellemében a jövőben is tervezek beszólni, de próbálom majd szem előtt tartani, hogy lehetőleg ne legyen könnyű úgy értelmezni, hogy a személyes frusztrációimnak kerestem benne szelepet, és ha egy mód van rá, ne tűnjek a ténylegesnél is unszimpatikusabb faszkalapnak.

Szólj hozzá!

Iratkozz fel blog értesítőnkre

Nem zaklatunk mindenféle áltudománnyal, csak akkor írunk, ha valami értelmes jut eszünkbe.

Kövess minket

További bejegyzések:

Kritizálás helyett inkább gondolkodj kritikusan

Ugyanis annak több értelme van. A kritizálás leggyakrabban arról szól, hogy valaki más tevékenységének eredményében találunk kifogásolni valót, elsősorban a saját nézőpontunkból, saját tapasztalataink, meggyőződéseink, hiedelemrendszerünk, tudásunk és látókörünk alapján. A kritizálás tehát mindezeknek köszönhetően egyrészt meglehetősen gyenge alapokon áll, másrészt igen ritkán tartalmaz jól megvalósítható, kontextusba illő alternatív megoldási javaslatot. A klasszikus mondást idézve: fikázni könnyű, alkotni nehéz.

Bővebben »

Az önbizalom szerepéről, megerősítésének lehetőségeiről Nr2.

Legutóbbi írásomban bemutattam 6 „életmentő technikát”, amelyekkel nehéz helyzetekben helyrállíthatjuk önbizalmunkat és ötleteket generálhatunk, hogy sikeresen kilábaljunk egy szorított helyzetből. Mai írásomban bemutatok 6 hosszútávú gyakorlatot a stabil önbizalom/önbecsülés kiépítése érdekében. Az önbizalomkutatás egyik meghatározó személyisége Nathaniel Branden (kanadai-amerikai pszichoterapeuta), „Az önbecsülés hat pillére“ című könyvében tágabb kontextusban is bemutatja az önbecsülés és az önbizalom meglétének, kialakításának kérdéseit, alább ennek kivonatát ismertetem.

Bővebben »

A jövőállóság kulcsa: a hozzáadottérték-termelő képesség

Természetes, hogy a vállalatok, vállalkozások mérettől függetlenül folyamatosan keresik a hosszú távú fenntarthatóság és növekedés kulcsát, mivel az üzleti életben nem túl reális opció a stagnálásra gyúrni. Sokan azonban a gyakorlatban csak az orruk hegyéig látnak el a mindennapi küzdelem és darálás során, ami csak a közelebbi jövőre biztosítja a túlélést. Bár vannak, akik azt is felismerik, hogy előre kellene gondolkodni, turbulens világunkban azonban baromira nehéz évekre tervezni, három-öt éves stratégiákat gyártani, mert a fene tudja, mi minden történik még addig.

Bővebben »

Kutatási beszámoló: Áttörés a vezetőfejlesztő programrésztvevők elköteleződésében

Hurrá, végre vannak adataink! Évek óta várjuk ezt a pillanatot! De mielőtt ismertetném a mini-kutatásunk eredményeit, szeretnék megosztani néhány háttérinformációt, és kontextust adni az adatelemzésünkből levont következtetéseknek. Már több mint egy évtizede fáradhatatlanul keressük a módját annak, hogy miképpen tudnánk a vezetőket rábírni olyan people management szokások beépítésére a mindennapjaikba, amelyek egyaránt szolgálják a beosztottaik és a szervezet érdekét, valamint természetesen egyúttal a sajátjukét is.

Bővebben »

Nem a távolságtartás a tekintély fő forrása. Íme 20 másik lehetőség.

Újra meg újra felbukkan az orrom előtt az az erőteljes meggyőződés, hogy egy rendes vezető nem barátkozik össze a beosztottaival, mert akkor azzal vissza fognak élni, és nem fog tudni tőlük követelni. Mintha a vezetői tekintély elsősorban a pozícióból vagy a távolságtartásból táplálkozna. Nem vitatva persze, hogy egyes embertársaink bármiféle helyzettel képesek visszaélni, felsorolnék húsz egyéb lehetséges alkotóelemet, a teljesség igénye nélkül, amiből felépülhet a (vezetői) tekintélyünk:

Bővebben »

Miért távoznak mégis a kollégák, ha egyébként normális a főnök?

Nem csak itthon gond a munkatársak, különösen a jó emberek megtartása, hanem olyan nagy és valószínűleg vonzó munkáltatóknál is, mint a Facebook. Tavaly írt egy cikket a Harvard Business Review-ban a kapcsolódó vizsgálódásaikról és tapasztalataikról három HR-esük egy Wharton professzorral együttműködésben. Szinte már természetes egy efféle cégnél, hogy a Google-hez hasonlóan van egy olyan csapatuk, akik a munkatársakkal kapcsolatos adatokat elemzik (People Analytics Team).

Bővebben »

Korábbi blogbejegyzéseinket az alábbi oldalon tekintheted meg: