Van-e értelme beszólni?

Nem kocsmai, nem diszkós és nem is közlekedési kontextusban szeretném vizsgálni a kérdést, de talán ez nem túl meglepő. Nagyjából két hónapja kísérletezek egy új tartalomformátummal, az egybekezdéses szösszenetekkel a LinkedIn-en, válaszul arra, hogy a blogbejegyzések terjesztését nagyon megnehezítették a közösségi média algoritmusok változásai. Nagyon jól működnek ezek a rövid kis írások, többszörös eléréseket produkálnak a megosztott cikkekhez képest: a legjobban eltaláltak több ezer vagy akár több tízezer potenciális olvasóhoz is eljutnak. Van azonban ára is a dolognak: az egyik, hogy a terjedelmi korlátok miatt nem lehet olyan kiegyensúlyozottan körbejárni egy kérdést, mint a blogpostokban, ezáltal karcos tutimegmondás-jellegűre tudnak sikerülni, a másik, hogy a szélesebb elérés miatt olyan típusú, számomra kevesebb értéket képviselő hozzászólások is megjelennek, amilyenektől nem nagyon kellett tartani az egy-egy témát mélyebben körüljáró cikkeknél.

beszolas

A napokban megszólított egy nagy tapasztalatú, régi kolléga, aki féltő aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a blogomon és az e-könyveimben megszokott stílust és tartalmi minőséget rossz irányba viszik ezek a beszólós, alkalmasint sértettség vagy frusztráltság érzését közvetítő üzenetek (akkor is, ha egyébként nincs ilyen mögötte). Teljesen osztottam azt a meglátását, miszerint fölösleges is beszólni, mert akiknek igazán vennie kéne az adást, azok nemigen fogják érzékelni, hogy őket szólította meg az írás. Nekem egyébként van is egy olyan saját szabályom, hogy személyesen csak két esetben adok visszajelzést vagy szembesítek valakit a megfigyelésemmel: (1) ha nagyon fontos nekem az illető, vagy (2) ha munkamegbízást kaptam arra, hogy segítsek neki fejlődni. Amúgy inkább csendben maradok.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, midőn január 11-én, 6 fokban elindítottam a biciklis szezont, azon töprengve, hogy a szabályaim ellenére miért szóltam be az utóbbi időben írásban néhány viselkedéssel kapcsolatban, amit gyakran látok. Olyanokra gondolok például, hogy egyesek/sokan magabiztosan véleményt alkotnak tudás/tapasztalat/elmélyültség nélkül, hasznos (leíró) helyett haszontalan (minősítő) visszajelzést adnak, másokra nincsenek tekintettel, stb.

Arra jutottam, hogy nyilván van egy bizonyos hányada az embereknek, akik számára az általam is propagált követendő/kerülendő viselkedés evidens, természetes. Léteznek olyanok, akiket végképp nem érdekel, hogy én mit okoskodok, eszük ágában sincs változni, tanulni, fejlődni. Van azonban egy vastag, középső sáv, az emberek többsége, akik nem mindegy, miben kapnak megerősítést. Az a norma, hogy kibaszom az autó ablakán a csikket, mert mindenki más is így cselekszik, vagy az, hogy elnyomom a hamutartóban, amit rendszeresen a kukába ürítek? Leoltom a lámpát, ha már nem tartózkodom a helyiségben, vagy úgy hagyom, hisz senki se veszi rá a fáradságot, hogy kapcsolgassa. Tudok abban hinni, hogy ha a többség olyan történeteket hall újra és újra, ami aláhúzza az értékeket, és felhívja a figyelmet a közösségromboló, természetkárosító vagy másokat bántó viselkedésekre, talán a széles körben elfogadott normák is inkább pozitív irányba mozdulnak. Nem mindegy, hogy azt szajkózzák egy szervezetben, hogy “vagy megszoksz, vagy megszöksz”, ahogy ezerszer is hallottam annak idején az iskolában, vagy azt, hogy “szeretnénk pontosabban megérteni, hogy miben vagy jó, és milyen munkát végzel szívesen”. Nem mindegy, hogy bár sokszor reménytelennek tűnik, kitartóan igyekszünk-e a gyereket a kulturált étkezés/viselkedés mikéntjére emlékeztetni, vagy legyintünk rá, mert már annyiszor elmondtuk, és még mindig nem megy tökéletesen.

Úgyhogy ennek szellemében a jövőben is tervezek beszólni, de próbálom majd szem előtt tartani, hogy lehetőleg ne legyen könnyű úgy értelmezni, hogy a személyes frusztrációimnak kerestem benne szelepet, és ha egy mód van rá, ne tűnjek a ténylegesnél is unszimpatikusabb faszkalapnak.

Szólj hozzá!

Iratkozz fel blog értesítőnkre

Nem zaklatunk mindenféle áltudománnyal, csak akkor írunk, ha valami értelmes jut eszünkbe.

Kövess minket

További bejegyzések:

Miért érhetné meg neked is az évértékelés-évtervezés?

Az idei lesz a hetedik alkalom, amikor a YearCompass használatával értékelem az évet, és tervezem meg a következőt. Az első alkalommal 150 ezer társam volt ebben, tavaly pedig már 1.2 millió. Azt hiszem, nincs jobb visszaigazolása annak, hogy van értelme, minthogy az ember éveken át kitart mellette, és veszi rá a fáradságot. Személyes tapasztalatom, hogy sokat segít a fókusztartásban, valamint ha havi rendszerességgel ránézünk a tervekre, pontosan látjuk, hol tartunk ehhez képest az adott pillanatban.

Bővebben »

Mi újság a coaching világában?

Az PriceWaterhouseCoopers a mostanában gyűjti az adatokat a 2019-es globális coaching kutatásához, melynek eredményeit feltételezésem szerint valamikor jövőre fogják közzétenni. Ennek örömére megnéztem a legutóbbi, 2016-ban publikált ICF-PWC kutatás Executive Summary-ját, hogy miként változott a helyzet a korábbi, 2012-es hasonló felmérés óta. Pont abban az évben voltam az International Coach Federation (ICF) Magyar Tagozatának elnöke, és volt szerencsém annak idején az adatokat személyesen prezentálni az érdeklődőknek.

Bővebben »

Nem menekülhetsz el az életfeladatod elől

Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt.

Bővebben »

A fejünkben se mindegy, miből főzünk

Azt hiszem, nem sokan vitatkoznának azon, hogy egy jó bográcsgulyásnál egyáltalán nem mindegy, milyen alapanyagokból főzöd. Lehetsz akármilyen gumiabroncs-csillagos séf, vagy tiszteletet parancsoló kiterjedésű, és az üstök világában emberöltőnyi tapasztalatot felhalmozó szakács néni, avas szalonnából, egy hete az ábécé hűtőpultjában szomorúan árválkodó mócsingos gulyáshúsból, vagy a tárolás során megfagyott krumpliból nem fogsz tudni értékelhető ebédet varázsolni.

Bővebben »

A közösségi média algoritmusok kinyírják a blogolást?

Sose gondoltam, hogy egyszer azon fogok töprengeni, érdemes-e folytatni a blogolást, pláne nem a Tudatos Vezetés blog közelgő tizedik születésnapja előtt pár hónappal. A Google mellett főleg a Facebook, de kisebb mértékben a LinkedIn is hosszú éveken át nagy segítségemre volt a forgalomterelésben, hálás köszönet érte. Szimbiózisban éltek a tartalomkészítők és az ingyenes közösségi média szolgáltatók, hiszen attól érdekes egy hírfolyam, hogy vannak benne értékes tartalmak. Persze a családi fényképek, az ételfotók, a macskák és a poénok adják a nagy közös tartalomgyártás gerincét…

Bővebben »

Út a hülyeségtől hülyeségig, és a magabiztosságtól magabiztosságig

Borozgattunk és beszélgettünk a hétvégén egy nagy tapasztalatú fejlesztőmérnök cimborámmal, és szóba került egyik kedvenc témám, amivel kapcsolatban Besenyő Pista bácsi alkotott anno maradandót felejthetetlen előadásában: hogy “mi hülyeség és mi nem az”. Barátom rávilágított, hogy érdemes csínján bánni a magas lóról hülyeségnek minősítéssel, hiszen könnyen lehet, hogy elég szűk vonatkoztatási rendszerhez képest tűnik valami hülyeségnek. Valóban, igen gyakran előfordul, hogy tudás-, ismeret- vagy tapasztalathiány van a háttérben, vagy egyszerűen csak a beszélő nézőpontjából nincs értelme valaminek.

Bővebben »

Korábbi blogbejegyzéseinket az alábbi oldalon tekintheted meg: