Van-e értelme beszólni?

Nem kocsmai, nem diszkós és nem is közlekedési kontextusban szeretném vizsgálni a kérdést, de talán ez nem túl meglepő. Nagyjából két hónapja kísérletezek egy új tartalomformátummal, az egybekezdéses szösszenetekkel a LinkedIn-en, válaszul arra, hogy a blogbejegyzések terjesztését nagyon megnehezítették a közösségi média algoritmusok változásai.

Nagyon jól működnek ezek a rövid kis írások, többszörös eléréseket produkálnak a megosztott cikkekhez képest: a legjobban eltaláltak több ezer vagy akár több tízezer potenciális olvasóhoz is eljutnak. Van azonban ára is a dolognak: az egyik, hogy a terjedelmi korlátok miatt nem lehet olyan kiegyensúlyozottan körbejárni egy kérdést, mint a blogpostokban, ezáltal karcos tutimegmondás-jellegűre tudnak sikerülni, a másik, hogy a szélesebb elérés miatt olyan típusú, számomra kevesebb értéket képviselő hozzászólások is megjelennek, amilyenektől nem nagyon kellett tartani az egy-egy témát mélyebben körüljáró cikkeknél.

A napokban megszólított egy nagy tapasztalatú, régi kolléga, aki féltő aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a blogomon és az e-könyveimben megszokott stílust és tartalmi minőséget rossz irányba viszik ezek a beszólós, alkalmasint sértettség vagy frusztráltság érzését közvetítő üzenetek (akkor is, ha egyébként nincs ilyen mögötte). Teljesen osztottam azt a meglátását, miszerint fölösleges is beszólni, mert akiknek igazán vennie kéne az adást, azok nemigen fogják érzékelni, hogy őket szólította meg az írás. Nekem egyébként van is egy olyan saját szabályom, hogy személyesen csak két esetben adok visszajelzést vagy szembesítek valakit a megfigyelésemmel: (1) ha nagyon fontos nekem az illető, vagy (2) ha munkamegbízást kaptam arra, hogy segítsek neki fejlődni. Amúgy inkább csendben maradok.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, midőn január 11-én, 6 fokban elindítottam a biciklis szezont, azon töprengve, hogy a szabályaim ellenére miért szóltam be az utóbbi időben írásban néhány viselkedéssel kapcsolatban, amit gyakran látok. Olyanokra gondolok például, hogy egyesek/sokan magabiztosan véleményt alkotnak tudás/tapasztalat/elmélyültség nélkül, hasznos (leíró) helyett haszontalan (minősítő) visszajelzést adnak, másokra nincsenek tekintettel, stb.

Arra jutottam, hogy nyilván van egy bizonyos hányada az embereknek, akik számára az általam is propagált követendő/kerülendő viselkedés evidens, természetes. Léteznek olyanok, akiket végképp nem érdekel, hogy én mit okoskodok, eszük ágában sincs változni, tanulni, fejlődni. Van azonban egy vastag, középső sáv, az emberek többsége, akik nem mindegy, miben kapnak megerősítést. Az a norma, hogy kibaszom az autó ablakán a csikket, mert mindenki más is így cselekszik, vagy az, hogy elnyomom a hamutartóban, amit rendszeresen a kukába ürítek? Leoltom a lámpát, ha már nem tartózkodom a helyiségben, vagy úgy hagyom, hisz senki se veszi rá a fáradságot, hogy kapcsolgassa. Tudok abban hinni, hogy ha a többség olyan történeteket hall újra és újra, ami aláhúzza az értékeket, és felhívja a figyelmet a közösségromboló, természetkárosító vagy másokat bántó viselkedésekre, talán a széles körben elfogadott normák is inkább pozitív irányba mozdulnak. Nem mindegy, hogy azt szajkózzák egy szervezetben, hogy “vagy megszoksz, vagy megszöksz”, ahogy ezerszer is hallottam annak idején az iskolában, vagy azt, hogy “szeretnénk pontosabban megérteni, hogy miben vagy jó, és milyen munkát végzel szívesen”. Nem mindegy, hogy bár sokszor reménytelennek tűnik, kitartóan igyekszünk-e a gyereket a kulturált étkezés/viselkedés mikéntjére emlékeztetni, vagy legyintünk rá, mert már annyiszor elmondtuk, és még mindig nem megy tökéletesen.

Úgyhogy ennek szellemében a jövőben is tervezek beszólni, de próbálom majd szem előtt tartani, hogy lehetőleg ne legyen könnyű úgy értelmezni, hogy a személyes frusztrációimnak kerestem benne szelepet, és ha egy mód van rá, ne tűnjek a ténylegesnél is unszimpatikusabb faszkalapnak.

Iratkozz fel a blogértesítőnkre​!

Nem zaklatunk mindenféle áltudománnyal, csak akkor írunk, ha valami értelmes jut eszünkbe.

További bejegyzések:

Még mindig inkább a képzőknek jó biznisz a coaching?

Most tette közzé a PWC az International Coach Federation megbízásából immáron negyedszer, kb. négyévente végzett globális coaching kutatásának 2020-as eredményeit. A 2016-os riportról tavaly írtam egy összefoglalót, amit most nem ismételnék meg, mert olyan eszeveszett sok újdonság nincs benne.

Bővebben »

A gépies vezetés is csak egy kapufára elég

Míg mi itt kis hazánkban azon törpölünk, hogy a vezetőként ténykedők egyáltalán halljanak arról, hogy miket illene csinálniuk ebben a szerepkörben, valamint azon, hogy ha már hallottak róla, elkezdjék végre a gyakorlatban is kipróbálni a tanultakat, a fejlettebb vezetési kultúrával bíró országokban más típusú kihívásokat kellene megugraniuk a vezetőknek.

Bővebben »

A szívás, mint értékteremtő tevékenység

Mivel egész életemben idegenkedtem a műszaki és a gyakorlatiasságot igénylő dolgoktól, sose mertem belevágni egy építkezésbe, vagy egy olyan jellegű felújításba, ahol mindent szétverünk és onnan a ground zero-ról rendesen megcsináljuk az újat.

Bővebben »

A Nagy Távmenedzsment Parasztvakítás

Attól, hogy a kereslet és a kínálat egymásra talál, még nem biztos, hogy érték is teremtődik. Érthető és üdvözlendő módon, számos vállalatnak eszébe jut mapapság, hogy segítenie kellene a vezetőinek abban, hogy miképp boldoguljanak a megváltozott, flexibilisebb munkavégzést előhívó környezetben.

Bővebben »

A lufifújás és a finghevítés népszerűsége töretlen

Még az 1990-es évek közepén találkoztam először azzal a jelenséggel a hanyatló nyugaton, hogy a semmit vagy a közepeset bőséges meleg levegővel hogyan kell ellenállhatatlanná tuningolni. Az alkalmazott módszertant az elmúlt évtizedekben hazánkban is sikerült tökélyre fejleszteni, valamint széles körben elterjeszteni.

Bővebben »

A te felelősséged, amit beviszel a munkahelyre

Nemrég találkoztam egy indianai egészségügyi szolgáltató ajtaján lefényképezett felirattal, ami az oda belépőket figyelmeztette (szabad fordításban): “Kérjük vállalj felelősséget az energiákért, amiket ide behozol! A szavaid számítanak. A viselkedésed számít.

Bővebben »

Lesz-e vajon hómofisz-áttörés hosszabb távon?

Amikor első gyermekünk született, akkor hallottam egy jópofa dumát, miszerint három dolgot csinál egy pici baba: eszik, alszik és hasonlít. Amikor pedig először tapasztalhattuk meg életünkben ezt a tavaszi karanténosdit, a gondolataikat publikusan megosztók egy dolgot csináltak főállásban: jóslatokba bocsátkoztak.

Bővebben »

Tuti önkontroll-támogató stratégiák

Úgy tűnik, hogy ha nyár, akkor a viselkedéstudománynak van szezonja nálam, legalábbis tavaly is és az idén is erre kanyarodott az érdeklődésem 25 fok felett. A LinkedIn-en és a Tudatos Vezetés Facebook csoportban indítottam egy szösszenet-sorozatot a kognitív torzításokról (legutóbbi például a veszteségkerülésről szólt, ami lentebb fontos szerepet kap), valamint nemrég blogbejegyzést írtam saját magunk megzabolázásának négyféle módjáról, valamint a túlzott magabiztosságról, Richard Thaler viselkedési közgazdász Nudge című könyve alapján.

Bővebben »

Korábbi blogbejegyzéseinket itt olvashatod: