A HR vezetők a világon mindenhol azt vallják, hogy a munkavállalói elkötelezettség fokozása az egyik legfontosabb üzleti stratégiájuk. Ezért a szervezetek olyan proaktív munkahelyi irányelveket és gyakorlatokat dolgoztak ki, amelyek a növekedéshez és a fenntarthatósághoz szükséges készségek és kompetenciák megszerzésével segítik a tehetségek vonzását és megtartását.

Ezek a rendszerek, folyamatok, eszközök és feltételezések mára annyira elterjedtek és beágyazódtak, hogy nehéz belátni, milyen hatásuk is van valójában. A vállalatok előre meghatározzák azokat a kompetenciákat, amelyeket elvárnak az alkalmazottaktól, szinte mindent előre definiálnak és szabályoznak, ami a munkahelyen történik – hogyan veszik fel az alkalmazottakat, hogyan választják ki egy adott munkára, hogyan értékelik, képzik, fizetik, léptetik elő és bocsátják el őket.

Van azonban egy válaszra váró paradoxon:

Miért van az, hogy sok ötlet, humán folyamat, intézményesített jógyakorlat, amelyet a munka világában alapigazságnak tartanak, annyira frusztráló és népszerűtlen pont azon munkavállalók körében, akiket állítólag szolgálniuk kellene?