Jól hangzik, csak ebben a formában nem teljesen igaz. Valóban sok mindent el lehet érni, de nem akármit. Amihez vannak adottságaid, abban tudsz magas szintre jutni, és persze olyan területeken is lehet fejlődni, amihez semmi affinitásod nincs, csak lassabban és kevesebbet. Talán a körülmények, a lehetőségek és a szerencse szerepét sem kellene elvitatni, még ha kifogásként nem is érdemes állandóan a hiányukra hivatkozni. Az is igaz, hogy akik magasra jutottak, azok láthatóan nem adták fel. Azokról azonban nem szól a fáma, akik szintén hatalmas erőbedobással nyomatták, ugyanúgy nem adták fel, mégse lettek kiemelkedően sikeresek és híresek. És hát az a része is tény, hogy láblógatásból nem nagyon lesz eredmény, szóval ha magasra tesszük a lécet, ahhoz fel is kell nőni, és ezt többnyire energiabefektetéssel, munkával lehet megtenni. Amit ha hamar feladunk, a léc alatt fogunk elsomfordálni.

Mégse gondolom, hogy olyan nagy probléma lenne, ha adott esetben bedobjuk a törölközőt, sőt, igen gyakran szolgál bennünket azon az úton, hogy megtaláljuk, mi is való nekünk, és beazonosítsuk azokat a területeket, ahol viszont kitartóan és keményen célszerű dolgoznunk a komolyabb teljesítmény elérése érdekében. Én a magam részéről rengetegszer feladtam már, akár a legelején, akár a célszalag előtt néhány méterrel, és egyiket se bántam meg. Elmentem egyetemre gépészmérnöki karra, amit pár hónap után feladtam, mert semmi közöm nem volt hozzá. Dolgoztam az USÁ-ban mentális problémákkal küzdő gyerekekkel két hónapig főiskolásként de egy hónap után kértem, hogy alakítsák át a csapatbeosztásokat, mert nem bírtam a lelki megterhelést. Kilenc év után feladtam, hogy folytassak egy sikeres és eredményes vállalkozást, mert elfogyott hozzá a hajtóerőm. Ráadásul úgy, hogy akkor még nem tudtam, mit fogok utána csinálni. Elvégeztem egy vitorláshajó-vezetői tanfolyamot, de nem vizsgáztam le belőle, mert közben rájöttem, hogy én inkább fröccsözgetnék a fedélzeten, amikor más a kapitány. Kiutaztam Horvátországba a búvároktató barátommal, és két nap után abbahagytam a tanfolyamot, mert nem volt komfortos nekem az egész, és inkább élveztem helyette a tengerpartot, míg a többiek serényen gyakoroltak és sikeres vizsgát tettek. Elmentem a családdal sítáborba, felvettem felnőttként életemben először a léceket, megtapasztaltam, hogy csúsznak, seggre esek, majd úgy kapálózok a felállásnál, mint egy hátára fordított bogár, úgyhogy hagytam a picsába az egészet. A család többi tagja természetesen megtanult síelni és nagyon élvezte. Fejlesztettem olyan terméket, ami szerintem egyébként nagyon jó is lett, mégis abbahagytam a marketingjét mielőtt igazából nekiálltam volna, mert rájöttem, hogy nem illeszkedik jól a termékstratégiánkba, fókuszunkba. Persze ezt előbb is lehetett volna tudni, én mégis megcsináltam a terméket. Most legutóbb pedig megkerestek, hogy tartanék-e egy TEDx előadást (ami ugyebár ütközik az alapelvemmel, miszerint nem vállalok public speaking felkéréseket), végül mégis rábólintottam kivételesen, hogy kezdjünk el róla beszélgetni. Kitaláltam a koncepciót, tetszett nekik, írtam egy vázlatot, megvitattuk, a folyamat során viszont egyértelművé vált, hogy nem csak a formában hanem a tartalomban se lenne szabad kezem, ezért úgy döntöttem, hogy visszalépek. Ha úgy tetszik, ezt is feladtam.

Persze van egy csomó minden, amit nem adtam fel: cégépítések és “blue ocean” piacépítések üzlettársakkal, termékfejlesztések önállóan vagy kollégákkal, blogolás, e-könyvek, évtizedes ügyfélkapcsolatok, kerékpározás a baleseteim után is, az igazán fontos csaták a gyereknevelésben, “self-directed” tanulás, az ügyfeleim fejlődésének rendületlen támogatása, stb. A nagy különbség ott mutatkozik meg, hogy ezek tényleg nekem valók és igazán fontosak voltak. Mondhatni erősségeim (a sportot leszámítva, amit tudatosan építettem be az életembe), ami azt jelenti, hogy van hozzájuk adottságom és élvezem is magát a tevékenységet. Korábban nem tudtam, amíg Menedzsmentor-os kollégáim közelebb nem húztak az erősségfilozófiához, hogy csak akkor beszélhetünk erősségről, ha az adott tevékenységet szeretjük is csinálni, az kevés, hogy jók vagyunk benne. Szóval mindenkit bátorítok arra, hogy ami ebbe a kategóriába tartozik, abban legyen kitartó, amiről viszont kiderül, hogy nem igazán való neki, azt bátran engedje el, hacsak nem muszáj végeznie, mert természetesen olyan is van (a ruhák nem mosódnak és teregetődnek ki maguktól, stb.). Ha rendre jól eltalálod, mikor kell bedobni a törölközőt, akkor nem lúzer leszel, hanem egyre bölcsebb.