Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt.

Azt hiszem, nem sokan vitatkoznának azon, hogy egy jó bográcsgulyásnál egyáltalán nem mindegy, milyen alapanyagokból főzöd. Lehetsz akármilyen gumiabroncs-csillagos séf, vagy tiszteletet parancsoló kiterjedésű, és az üstök világában emberöltőnyi tapasztalatot felhalmozó szakács néni, avas szalonnából, egy hete az ábécé hűtőpultjában szomorúan árválkodó mócsingos gulyáshúsból, vagy a tárolás során megfagyott krumpliból nem fogsz tudni értékelhető ebédet varázsolni.

Sose gondoltam, hogy egyszer azon fogok töprengeni, érdemes-e folytatni a blogolást, pláne nem a Tudatos Vezetés blog közelgő tizedik születésnapja előtt pár hónappal. A Google mellett főleg a Facebook, de kisebb mértékben a LinkedIn is hosszú éveken át nagy segítségemre volt a forgalomterelésben, hálás köszönet érte. Szimbiózisban éltek a tartalomkészítők és az ingyenes közösségi média szolgáltatók, hiszen attól érdekes egy hírfolyam, hogy vannak benne értékes tartalmak.

Borozgattunk és beszélgettünk a hétvégén egy nagy tapasztalatú fejlesztőmérnök cimborámmal, és szóba került egyik kedvenc témám, amivel kapcsolatban Besenyő Pista bácsi alkotott anno maradandót felejthetetlen előadásában: hogy “mi hülyeség és mi nem az”. Barátom rávilágított, hogy érdemes csínján bánni a magas lóról hülyeségnek minősítéssel, hiszen könnyen lehet, hogy elég szűk vonatkoztatási rendszerhez képest tűnik valami hülyeségnek. Valóban, igen gyakran előfordul, hogy tudás-, ismeret- vagy tapasztalathiány van a háttérben, vagy egyszerűen csak a beszélő nézőpontjából nincs értelme valaminek.

Bár már sok éve nézegetek TED videókat, még csak most szombaton estem át a TED-tűzkeresztségen. Ez persze nem volt véletlen, valahogy eddig nem szántam rá magam, hogy egy egész délutánon keresztül előadásokat hallgassak, még akkor sem, ha több hazai rendezésű esemény szervezői és előadói között jó pár régi ismerősöm, kollégám is feltűnt már. Az előadásokkal ugyanis nem mondhatnám, hogy felhőtlen lenne a viszonyom. Életem során az előadásokon töltött nem kevés időm 95%-ában halálra untam magam.

Bill Gates egy 1996-ban írt esszéjében azt prognosztizálta, hogy az akkor még a maihoz képest igen szegényes Internet világában nem a technológiai szolgáltatás hanem a tartalom fogja az igazán nagy bizniszt generálni (“content is king”). Azt hiszem megállapíthatjuk, hogy eltalálta.

Sose érdekelt különösebben a történelem, vélhetően azért, mert nem nagyon hallottam senkit figyelemfelkeltő módon beszélni róla iskolaéveim során. Már egy ideje terveztem viszont elolvasni a népszerű történész, Harari egyik-másik könyvét, hátha jól kiegészíti a viselkedéstudománnyal kapcsolatos idei kutakodásaimat. Már az első száz oldalon visszaigazolást nyert a feltételezés: több tanulságos gondolatot találtam a könyvben, ugyebár egy teljesen más tudományág nézőpontjából. Ezek közül választottam a mai bejegyzéshez egyet.

Arra gondoltam, hogy utánanézek egy kicsit a magyar könyvolvasási szokásoknak, annak örömére, hogy az elmúlt hét évben megjelent négy ingyenes e-könyvem mások és önmagunk tudatos vezetéséről elérte a 150.000 letöltést. Bár ez a szám elég lelkesítő egy ilyen niche szakmai témában, mint amivel foglalkozom, és vissza is igazolja, hogy volt értelme venni a fáradságot, izgalmasnak találtam megvizsgálni, hogy egyáltalán mekkora hányadát van esélyünk könyvekkel megcélozni a hazai népességnek. Hát bizony egy nagyon szűk szegmensről beszélünk, akik drasztikusan másként működnek ebben a tekintetben, mint a túlnyomó többség.