Hogyan vált elérhetővé 5 év legjobb teljesítménye, komfortzónán belül?

Már egy korábbi bejegyzésben ekéztem azt az általánosító baromságot féligazságot, hogy alapvetően a komfortzónán kívül érhető el komolyabb teljesítmény, ott lenne elsősorban a tanulás zónája, ad absurdum ott várnának ránk a csodák. Természetesen nem állítom, hogy mondjuk a versenysportban ne lenne létjogosultsága az edzésprogramba tudatosan és rendszeresen beletervezett határon túli megfeszítéseknek, de az emberek 99 százaléka irgalmatlan messze van a versenyzők céljaitól, terhelésétől és életmódjától. Érdemleges teljesítmény és tanulás is bőven történhet a komfortzónánkon belül, illetve annak felső határsávjában.

kupa

Béla barátom szombaton reggel úgy érkezett a szokásos Aliga körünkre (40 km), hogy hozott magával még egy embert, valamint tele volt az agya a héten felgyülemlett szarságokkal. Ilyenkor szeret lendületesebben tekerni, hogy kitisztítsa a fejét. Ha magam megyek, akkor az utazósebességem mostanában olyan 25-26 km/h körül szokott lenni (ez nem az átlag, mert olykor meg kell állni egy-egy kereszteződésben), de most tolta neki a cimbora, így 28-30 közt mentünk az egyenesekben. 

Ez a plusz kb. 10% már nagyobb erőfeszítést igényelt, de még pont benne volt a komfortzónámban, pontosabban annak a felső sávjában. Nem lihegtem, nem köptem ki a tüdőmet, nem ment szét a seggem az ülésben, nem fájt a combom, nem görcsölt be a lábam – mindezek nálam a komfortzónán kívül eső területek a kerékpározásban. Persze azért tudtam ebben a tempóban menni, mert az idei szezonban már több ezer kilométert letekertem, szinte minden alkalommal annyit, amennyi még jól esett. Az átlagsebességből gyanús volt, hogy ez lesz életem leggyorsabb 40 km-es köre 5 év 420 kerékpározási alkalmából. És így is lett, kiírta az applikáció, amiben nyomon követem a tekeréseket. Semmi nagy elhatározás, semmi összeszorított fog, semmi összepréselt csőr, semmi extrém adag akaraterő bevetése nem kellett hozzá. 

Ha még 5-10%-kal magasabb utazósebességgel haladtunk volna, mondjuk 32-33-mal, akkor az egész egy szenvedéssé alakul, néhány kilométer után kidöglök, és utána a tempó is legfeljebb az egyedül szokásosra lassul. Ezt onnan tudom, hogy ilyesmi gyorsabb résztávokat alkalmanként szoktunk beletenni Béláim javaslatára, és pont ilyen hatást vált ki a dolog. Tehát a saját képességeinkhez és kondíciónkhoz viszonyított (1) botorkálás, (2) a kényelmes szokásos középtempó, (3) a komfortzónán belüli lendületesebb cselekvés és (4) az azon túli megfeszítés lépcsőfokai között becslésem szerint csak 10-10% ugrások vannak. 

Én abban hiszek, hogy ha teljesítményt szeretnénk fokozni a munkában, vagy el akarunk indulni a tanulás/viselkedésváltozás útján, akkor a leginkább hatékony és fenntartható út az, ha nem rögtön a tüdőkiköpős 20%-kal szaladunk neki, óriási ugrással próbálkozva a jelenleg megszokotthoz képest, hanem egy kicsit feljebb tesszük a lécet, ami még komfortos nekünk. Aztán fokozatosan innen kezdünk tovább építkezni. Végül meglepődünk, hogy milyen szépen haladunk előre, vagy elértük, amire sose gondoltunk volna. 

Vegyünk egy példát!

A Tudatos Vezetés képzés első, teljesítménymenedzsmentről és támogató kommunikációról szóló modulja után az egyik résztvevő, aki egyébként meglehetősen elfoglalt vezető, fellelkesedik, és azt tervezi az utánkövető konzultáción/coachingon, hogy hat közvetlen beosztottjával heti rendszerességgel egyórás 1/1-es beszélgetéseket indít, mivel látná a hasznát, bár eddig semmi ilyesmit nem csinált. Erre én azt mondom, hogy a szándéka nagyon dicséretes, és biztos ideális lenne a dolog, de hogy praktikusan heti egy napot erre szánjon, annak nem sok realitása van, tekintve a jelenlegi naptárját. 

Mi lenne, ha mondjuk indulásként kéthetente, uram bocsá’ havonta foglalna be efféle találkozókat (már az utóbbi is pont 12 alkalommal lenne több a következő évben, mint amennyi az előző esztendőben volt), első körben félórás időkerettel, de óránként beosztva, hogyha esetleg mégis szükség lesz az egész órára. Sokkal nagyobb valószínűséggel fog a dolog megvalósulni. 

Aztán ha az első két-három hónapban sikerül tartani ezt a vállalást, egyértelműen látszik, hogy megéri a befektetést, sőt, láthatóan több kéne belőle, akkor lehet a gyakoriságon is és az időtartamon is finomhangolni. 

Nincs kétségem afelől, hogy már ezzel az apró új szokással rövidesen élete legjobb vezetői teljesítményét fogja nyújtani, persze csak akkor, ha a megbeszélésekre szánt időt értelmesen használják. Mindenesetre itt sincs szükség pálfordulásra, drasztikus változtatásra a működésmódon, épp csak annyira, ami komfortosan beleilleszthető az időbeosztásba.

(Képi illusztráció: a wimbledoni serleg, aminek elnyeréséhez biztos sok komfortzónán kívüli ténykedésre is szükség volt, de attól tartok, kevesen gyúrnak efféle trófeákra…)

Szólj hozzá!

Iratkozz fel blog értesítőnkre

Nem zaklatunk mindenféle áltudománnyal, csak akkor írunk, ha valami értelmes jut eszünkbe.

Kövess minket

További bejegyzések:

Megjelent! Cservenyák Tamás: Az emberi lények tanítása

“Nemrég belenéztem a tükörbe, és bevallottam magamnak, hogy tulajdonképpen tanár bácsi vagyok, mert hát az idők során bácsi is lettem, és annak ellenére, hogy két évtizede vállalkozóként is működöm, az csak egy mellékszál. Így aztán merészelhetek a tanításról is könyvet írni. Két és fél évig törtem rajta a fejem, hogy miként kéne ezt a témát megfogni. Semmiképp nem akartam észt osztani a közoktatás számára…

Bővebben »

Miért nem akarnak az emberek elöl menni?

“Menj te, én nem szeretek elöl menni.” – mondta. Én meg eltöprengtem rajta, hogy vajon miért nem vállalkoznak az emberek felvállalni a vezetői szerepet, még teljesen egyszerű, hétköznapi szituációkban sem. Először az jutott eszembe, hogy mennyivel könnyebb inkább kritikát megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy túl gyorsan vagy épp túl lassan haladunk.

Bővebben »

Amikor a lehetetlen lehetségessé vált, de mégsem kell temetni régi életünket

Az elmúlt hónapokban nagyon sok írás született arról, hogy mostantól aztán vége az eddigi életünknek, temethetjük az egészet úgy, ahogy van. Én speciel azok táborát erősítem, akik szerint a most megtapasztalt élmények, amikhez hasonlóra legalábbis az én életemben biztosan nem volt példa, nem fognak drasztikus változásokat hozni, inkább finomításokat.

Bővebben »

Kisiklott vezetők

Ahogyan egyre feljebb kapaszkodunk a ranglétrán, egyre inkább azt érezzük, hogy egyedül maradtunk. Végülis a vezetők viselik a felelősséget mindenért és többek jóléte is az ő kezükben van. Ha hibáznak, sok ember érdeke sérül. Kivel tudják megosztani az aggodalmaikat? Nehéz beszélni a legnagyobb problémákról, félelmekről a beosztottakkal vagy a főnökeikkel. A barátok talán nem is értik, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és ha a kétségeiket nyíltan megosztják, elképzelhető, hogy mindenféle híresztelések kapnak szárnyra.

Bővebben »

Félreértitek, amit írok!

Az a helyzet, hogy félreértitek, amit írok, és az igazat megvallva, azt is félre szoktátok érteni, amit mondok. Na jó, ez egyáltalán nem így van, csak egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ezzel a kattintásvadász címmel és kezdéssel. 🙂 Gyakran látom, hogy sikertelen kommunikációs kísérlet esetén a közlő a fogadó félre hárítja a kudarc teljes felelősségét.

Bővebben »

Nem mindegy, melyik időablakon kukkantasz ki a home-office-ból!

Múlt héten írt Dobay Robi kollégám egy felettébb izgalmas cikket arról, hogy az értelmezést és a levont konklúziókat igen nagy mértékben befolyásolja a rendelkezésre álló adatok elemzése során, hogy milyen időablakot nyitunk a vizsgálatnak, teljesen önkényesen. Azóta is kattog rajta az agyam, hogy mekkora jelentősége van ennek a gondolatnak, amikor például a teljesítményt vagy az eredményeket értékeljük.

Bővebben »

Korábbi blogbejegyzéseinket az alábbi oldalon tekintheted meg: