Feliratkozás blogértesítőre

Az előző posztom kapcsán több kérdést kaptam, ami azt firtatta, hogy ha nem lehetünk kiváló szakemberek egyszerűen gyakorlással, jó-e valamire egyáltalán a gyakorlás. Miazhogy!

Gondolhatjuk pl. egy jó zongoristáról, hogy a tehetsége vele született, hiszen a szülei is kiváló muzsikusok voltak. Sajnos ilyen törvényszerűséget nem lehet felfedezni, pusztán annyit mondhatunk el, hogy mivel a szülei is muzsikusok voltak, már kicsi kora óta kiváló zenészekkel volt körülvéve.
Ha ez utóbbi összefüggés elegendő lenne a fejlődéshez, akkor a Spotify lejátszási listánk alapján már király zenésznek kellene lennünk. Csakhogy pusztán az, hogy profi zenészek között mozgunk (vagy sok zenét hallgatunk) még nem tesz jobb zenésszé bennünket.
 
A hiányzó láncszem a csirke! :)
 
Egy kiscsibe nemét igen nehéz meghatározni, mert sajnos ezek a cuki kis madarak fiú és lány példányai pont tök egyformák kicsinek. (Azért lehet ez érdekes egy farm számára, mert már kicsi koruk óta másképp táplálják őket, hogy a tyúk előbb tudjon tojni.) 1990-ben Japánban néhány „csibenem szakértő”, nagy biztonsággal képes volt megkülönböztetni a fiú és a lány példányokat. Nagyszerű, már csak meg kellett tanítani másoknak is. Csakhogy volt egy kis bökkenő... A „csibenem szakértőknek” fogalmuk sem volt, hogy hogyan állapították meg a nemet, egyszerűen csak tudták. Pedig nyilvánvalóan kellett lennie egy vagy több kritériumnak, ami alapján döntöttek. Mivel ezek az attribútumok nem voltak egyértelműen definiálva (1993-ig) az újoncok nem értették azokat a finomságokat, melyekre figyelniük kellett volna, hiába tanították őket a szakértők.
 
Hogy lehet az, hogy a szakértők sem tudták hogyan csinálják?
 
Úgy, hogy ők is egyszerűen csak találgattak! :)))
 
Képzeld el, hogy egy farm toborzási munkatársa épp most vett fel csibeszétválogató manuál-asszisztens poziba. Ott állsz egy láda sárga csibe előtt, a formális tréning után kiveszel egyet és ahogyan nézegeted, megállapítod, hogy a kis suttyók pont kajak egyformán néznek ki. Majd tippelsz: akkor ez most pasi lesz és kész. Ez meg csajszi és beleteszed a csajos dobozba. Csinálgatod ezt a véletlenszerű szelekciót egy darabig. Minden egyes döntésed után a „csibeválogató mester” visszajelzést ad, hogy jól döntöttél-e. Nem sok semmi fogalmad van arról, hogy a szaki honnan tudja, csak csinálod tovább. És végül valami történik... Elkezdesz a véletlennél jobb eredményeket produkálni és idővel egyre jobb leszel. Még mindig csak tippelsz, de valami misztikus erő a jó kosár felé irányítja a kezed. A szakértőhöz hasonlóan te is egy kifinomult döntési folyamatot követsz, csak épp fogalmad sincs róla, hogy mi az.
 
A csirkék nem az egyetlen példa arra, hogy hogyan válhatunk jobbá anélkül, hogy tudnánk, hogyan is csináljuk.
 
A II. Világháborúban néhány angol civil meg tudta különböztetni a bombázó német repülőket a hazatérő angol gépektől. De sajnos nem tudták megtanítani másoknak, mert nem sok ötletük volt, hogy hogyan is csinálták valójában. Végül csavartak egyet a dolgon és úgy tanítottak meg másokat erre, hogy a kezdő tippelt egyet, a szaki pedig igennel vagy nemmel felelt. Egy idő után a kezdő is olyan tudatlan szakértő lett, mint a mentora. :))
 
Mielőtt még azt gondolnánk, hogy ez mágia, segítek: neurológia.
 
Viccesen hangzik, de az agyunk meg tudja tanulni azt is, amit mi nem. Nagy mennyiségű minta és visszajelzés után az agyunk felismer mintázatokat és struktúrákat anélkül, hogy bennünket erről tájékoztatna. Ugyanakkor pusztán az, hogy példákat látunk magunk körül még nem tesz jobbá bennünket, ugyanis speciális mintákra van szükség.

1994-ben Phillip Kellmann és Mary Kaiser kutatók mintasorozatot terveztek, melynek segítségével laikusokat tanítottak pilótafülke műszereinek leolvasására: a résztvevők különböző kijelzőket figyeltek meg és 7 lehetőség közül kellett választani (pl.: egyenesen halad, emelkedik, elromlott, stb.) Az eredmények megdöbbentőek voltak: 2 óra gyakorlás (és kicsit több, mint 400 tippelés) után a kezdők gyorsabban és pontosabban tudták megítélni a gép helyzetét, mint a tapasztalt pilóták. Persze ebből még nem következik, hogy tudnának repülőt vezetni, de ha elkezdenének tanulni, masszív előnnyel indulnának. A legviccessebb az, hogy ehhez mindössze 5 perces instrukciókat adtak a kezdőknek: ugyanúgy működött, mint a csibék esetében: tippelés + visszajelzés. Ráadásul 3 óra gyakorlás után túlteljesítették a pilótákat egy navigációs teszten.
 
A magyarázat az, hogy amikor nagy mintaszámban találkozunk valamivel, az agyunk automatikusan elkezdi felismerni, hogy mi az, ami nem változik, azaz felismer ismétlődéseket, mintázatokat, struktúrákat. Ahhoz, hogy ez működjön nagy mintaszámra és jó minőségű adatra, jó példára van szükség. Sajnos a minta minősége nem mindegy, ugyanis azt a mintát is felismeri és rögzíti az agyunk, ami rossz. Abban is megfigyelhető ugyanis mintázat.

Ha a kezdőből haladó szakivá szeretnél válni, sokkal hatékonyabb, ha a tanulás helyett sok pozitív példát nézel meg és megfelelő visszajelzést kapsz. Nem lesz belőled szakértő, de sokkal jobb leszel, mint pár órával előtte.

Hogy jön ide a digitális tanulás?

Úgy, hogy nagy mintaszámot és visszajelzést nagyon egyszerű pl. applikációkban vagy más informatikai megoldásokban magvalósítani.
Pl. ahelyett, hogy a fotós tanoncoknak hosszasan magyaráznák a harmadolási szabályt, elegendő sok különböző képet mutatni, helyes aránnyal. Vagy egy programozót úgy is taníthatunk, hogy sok, jó minőségű kódot mutatunk neki. Ha prezentációt szeretnénk tanítani (pl. nyilvános beszédhez), vegyünk sok, jó beszédből álló videó (mondjuk 40db 2 perces) kollekciót.

Innen már rád bízom, szárnyalljon a szabad képzelet, hogy a cégeteknél mit lehetne digitálisan tanítani kezdőknek...

A legnagyobb lehetőség a digitális tanításban

 

2018-02-22

Feliratkozás hírlevélre